TORNYOT RAKTAM...

 

Künn a jégfogú tél-sárkány havat prüszkölt, zúzmarát szórt.

Bömbölve járt a bükkerdőn; a házak közt vadul táncolt.

Benn duruzsolt a kemence. Halk beszéd közt orsó pergett.

Apó a pucikpadon ült, száraz törökbúzát fejtett.

Mintha-mintha most is látnám széles vállát, kurta nyakát,

nagy, bozontos szemöldökét, éles szemét, kemény arcát.

Lelke, miként az őserdő, melyben nem járt ember lába,

csodálatos ősvilág volt, babonák, mesék világa.

A mező volt iskolája. A természet a mestere.

Könyve a nagy csillagos ég, aranyos betűkkel tele.

Ott ültem a lábainál, mesét mondott, azt hallgattam.

Egy-egy csuszát felém dobott, amiből én tornyot raktam.

Nőtt a torony a csuszákból, keresztbe tett boronásan,

és ahogy nőtt, büszkeségem kezdett nem férni a házban.

Már a mesét sem hallgattam, építettem kábult lázban.

- Már a ház volt a toronyban és nem a torony a házban.

Apó figyelt. Munkám közben nézte, hogy rakom a tornyot,

majd egy csuszát hozzám dobott, és a tornyom összeomlott.

Csuszatornyom omladékán rettenetes dühös lettem.

Meg akartam ölni apót, de csak lassan sírni kezdtem.

Büszkeségem ott hevert a csuszák alatt összetörve.

Megdermedten vártam, hogy most: bár a világ összedőlne!

Nagyapám az ölébe vett, megcsókolta homlokomat.

"Hadd el, ne sírj, kisunokám, ne bánd a csuszatornyodat.

Telhetetlen vágyaidból építsz te még nagyobbat is,

és a sors egy legyintéssel így ledönti azokat is.

Mint Apóé: építéssel telik el az egész élet,

de hogy tornyod betetőzd, azt te soha el nem éred.

Nem, mert bár az égig érjen: vágyaink még feljebb hágnak,

s tetőtlen tornyokból hullunk ölébe a zord halálnak.

Látod, a csuszák megvannak: újra lehet megint rakni.

Amit nem kezdhetsz el újra, csak azt szabad megsiratni!"

- A tűzön egy nyers faág sírt. Az eszterhán jégcsap lógott.

Apó mesélt, én hallgattam, s újra felraktam a tornyot.

 

 

Reményik Sándor

 

TEMPLOM ÉS ISKOLA

Ti nem akartok semmi rosszat,

Isten a tanútok reá.

De nincsen, aki köztetek

E szent harcot ne állaná.

Ehhez Isten mindannyitoknak

Vitathatatlan jogot ád:

Ne hagyjátok a templomot,

A templomot s az iskolát!  

 

Ti megbecsültök minden rendet,

Melyen a béke alapul.

De ne halljátok soha többé

Isten igéjét magyarul?!

S gyermeketek az iskolában

Ne hallja szülőjé szavát?!

Ne hagyjátok a templomot,

A templomot s az iskolát!  

 

E templom s iskola között

Futkostam én is egykoron,

S hűtöttem a templom falán

Kigyulladt gyermek-homlokom.

Azóta hányszor éltem át ott

Lelkem zsenge tavasz-korát!

Ne hagyjátok a templomot,

A templomot s az iskolát!  

 

A koldusnak, a páriának,

A jöttmentnek is van joga

Istenéhez apái módján

És nyelvén fohászkodnia.

Csak nektek ajánlgatják templomul

Az útszélét s az égbolt sátorát?

Ne hagyjátok a templomot,

A templomot s az iskolát!  

 

Kicsi fehér templomotokba

Most minden erők tömörülnek.

Kicsi fehér templom-padokba

A holtak is mellétek ülnek.

A nagyapáink, nagyanyáink,

Szemükbe biztatás vagy vád:

Ne hagyjátok a templomot,

 

Akarsz-e játszani?

 

 

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,

akarsz-e mindig, mindig játszani,

akarsz-e együtt a sötétbe menni,

gyerekszívvel fontosnak látszani,

nagykomolyan az asztalfõre ülni,

borból-vízbõl mértékkel tölteni,

gyöngyöt dobálni, semminek örülni,

sóhajtva rossz ruhákat ölteni?

Akarsz-e játszani mindent, mi élet,

havas telet és hosszú-hosszú õszt,

lehet-e némán téát inni véled

rubin téát és sárga páragõzt?

Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,

hallgatni hosszan, néha-néha félni,

hogy a körúton járkál a november,

ez utcaseprõ, szegény, beteg ember,

ki fütyürész az ablakunk alatt?

Akarsz-e játszani kígyót, madarat,

hosszú utazást, vonatot, hajót,

karácsonyt, álmot, mindenféle jót?

Akarsz-e játszani boldog szeretõt,

színlelni sírást, cifra temetõt?

Akarsz-e élni, élni mindörökkön,

játékban élni, mely valóra vált?

Virágok közt feküdni lenn a földön

s akarsz, akarsz-e játszani halált?

Kosztolany Dezső

 

PÁRISBAN JÁRT AZ ŐSZ

 

 

 

Párisba tegnap beszökött az Ősz.

Szent Mihály útján suhant nesztelen,

Kánikulában, halk lombok alatt

S találkozott velem.

 

Ballagtam éppen a Szajna felé

S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:

Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,

Arról, hogy meghalok.

 

Elért az Ősz és súgott valamit,

Szent Mihály útja beleremegett,

Züm, züm: röpködtek végig az uton

Tréfás falevelek.

 

Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé

S Párisból az Ősz kacagva szaladt.

Itt járt, s hogy itt járt, én tudom csupán

Nyögő lombok alatt.

 

Erdélyi fák között

 

Erdélyi fák között egy évben kétszer hull a falevél.

Összel, mikor a hervadás leszáll,

s az árva fák közt zúgni kezd a szél.

És tavasszal, mikor a holt mezökre

az élet lüktetése visszatér.

Nálunk akkor is hull a falevél.

Nálunk akkor is búsak a lelkek,

mikor a rónán pacsirta dalol,

úgy ég olyankor, úgy fáj valahol...

 

Tavaszi szél még jobban megcibálja itt a fákat,

s mi megmaradt: emléke a régi nyárnak,

az a kevés is mind, mind lepereg..

Erdélyi fák között, én nem tudom

miért, de kétszer hullanak a falevelek...

 

 

 

 

 

 

A hétfői hangulatom vasárnap kezdődik,

amikor jókedvem már javában vergődik.

Agyamra jellemző, hogy túlontúl vérbő:

mi a francnak nekünk e rohadék hétfő?!

 

A jókedvem itt ülve persze csak tetőzik,

látásom a monitortól lassanként kettőzik.

Arra gondolok, hogy otthon milyen laza...

Ígérem jó leszek, csak menjek má' haza!

 

Kutatom okait, de nem kell messze menni,

a hétfőt minden naptárból ki kéne venni.

Elkezdődik vele a monoton sok munka,

Kilenc óra sincs, s már mindenki megunta!

 

A mai rímfaragás csak azért jött ám létre,

hogy ki még nem tette, mosolyogjon végre,

Mindjárt itt a holnap és eljön majd a kedd,

Éppen itt az idő, hogy lábad haza szedd!

 

 

 

Oldal: Kedvenc verseim
Begonia - © 2008 - 2024 - begonia.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weboldal szerkesztő mindig ingyenes. A weboldal itt: Ingyen weboldal

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat